7 egyetemes gondolat
•Download as PPTX, PDF•
0 likes•1,083 views
Már nem vagyok iskolás vagy egyetemista, mégis teljes szívvel tanuló maradtam. Talán ez az oka annak, hogy még mindig foglalkoztat az a kérdés, hogy ha most lennék diák, mire figyelnék jobban és mit csinálnék másként azért, hogy hasznosabban és eredményesebben töltsem az iskolai, egyetemi tanuló éveket. Összegyűjtöttem hét olyan gondolatot, amelyekre orvostanhallgató koromban nem figyeltem vagy nem találtam rá a pontos megfogalmazásra, ezek a gondolatok az azóta eltelt évek alatt egyre fontosabbnak tűnnek számomra (még akkor is, ha a megvalósításuk ma sem sikerül úgy, ahogy szeretném).
Recommended
More Related Content
Viewers also liked
Viewers also liked (18)
More from Elod Koncsag-Szasz
More from Elod Koncsag-Szasz (20)
7 egyetemes gondolat
- 3. „távolságot tartunk önmagunk és a másik ember között, a kapcsolatunkat a hűvös professzionalizmus, valamiféle személytelenség és némi arrogáns lenézés jellemzi. (…) a hidegen professzionális pózolás egyik fő oka az, hogy kiépítse és fenntartsa ezt a «biztonságos» távolságtartást.”
- 6. Tony Buzan: Elmetérkép Tanulj másképpen
Editor's Notes
- Már nem vagyok iskolás vagy egyetemista, mégis teljes szívvel tanuló maradtam. Talán ez az oka annak, hogy még mindig foglalkoztat az a kérdés, hogy ha most lennék diák, mire figyelnék jobban és mit csinálnék másként azért, hogy hasznosabban és eredményesebben töltsem az iskolai, egyetemi tanuló éveket. Összegyűjtöttem hét olyan gondolatot, amelyekre orvostanhallgató koromban nem figyeltem vagy nem találtam rá a pontos megfogalmazásra, ezek a gondolatok az azóta eltelt évek alatt egyre fontosabbnak tűnnek számomra (még akkor is, ha a megvalósításuk ma sem sikerül úgy, ahogy szeretném).
- Elszomorít amikor olyan diákokat látok, akik “fegyelmezetten” részt vesznek az órákon vagy gyakorlatokon, de nem kérdeznek és nem válaszolnak, a hozzájuk intézett kérdések pedig az együtt gondolkodás helyett – kifejezéstelen tekintetük mögött alig észrevehető – megrettenést váltanak ki belőlük. Íratlan szabályuk: hallgass, mert okosabb maradsz, a lényeg a túlélés. Ilyenkor eszembe jutnak azok az első éves anatómia gyakorlatok – és nemcsak -, ahol rendszeresen bebizonyították, hogy nem csak orvosnak, de embernek is alkalmatlanok vagyunk. Védekező reflexeink, terméketlen, defenzív magatartásunk kialakulása talán már a középiskolában elkezdődött. Az említett anatómia gyakorlatokon azt gondoltuk, hogy nagy tudású orvosok tanítanak, valójában – néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – átlagos képességű, pökhendi gyakornokok dresszíroztak bennünket. Visszagondolva hihetetlennek tűnik, hogy ráadásul azonosultunk is az agresszorokkal: órák után mi magunk is szomorúan állapítottuk meg, hogy szellemileg retardáltak vagyunk. Akkoriban nem ismertem Virginia Satir gondolatait az önbecsülésről. Rendesen mellbevágott egy egyszerű kijelentése: „A világ jobbá válik általam” Rácsodálkoztam. Ezt az iskolákban nem tanítják… Ha most lennék diák, nem hagynám, hogy bárki is megkérdőjelezze ezt a mélységes meggyőződést, ami miatt majdnem mindannyian az orvosi hivatást választottuk. Hiszem, hogy a világ jobbá válik általam. Már óvodától kezdve tanítani és ismételgetni kellene: a világ jobbá válik általad!
- Talcott Parsons amerikai szociológus az ideális orvosról azt írja, hogy annak egyik meghatározó tulajdonsága az, hogy magas szintű készségekkel és tudással rendelkezik. A medikusok és fiatal orvosok többségében meg is van a természetes törekvés, hogy megszerezzék a magas szintű tudást és a gyakorlatban később be is bizonyítsák azt. Ezzel a bizonyítási vággyal vigyázni kell, mert ha nagyobb a tudásvágynál, az képmutatáshoz vezet. Parsons szerint az ideális orvos másik meghatározó tulajdonsága az érzelmi semlegesség. Az orvostanhallgatókat és a nem szakmabelieket általában lenyűgözi egy olyan orvos látványa, aki teljes nyugalommal, mondhatni egykedvűen dolgozik a drámai állapotban lévő beteg megmentésén. Az önuralom fontos, de a túlzott önuralomra törekvés ugyancsak képmutatáshoz vezet. Egy harmadik gondolat: érdekes, aszimmetrikus reláció az orvos-beteg kapcsolat, ugyanis az orvos tudja, magánál a betegnél is jobban tudja, hogy mi jó a betegnek. Az orvos “hatásköre” csak a beteg egészségére vonatkozik, és arra is csak bizonyos mértékig. Nagy önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy az orvos vagy nővér a kompetencia határain belül maradjon, ne hozzon erkölcsi vagy jogi ítéleteket a betegek vagy diákok felett. Ezek a példák azt szemléltetik, hogy milyen könnyű a pályakezdő orvosnak valamilyen szereppel azonosulni, tulajdonképpen képmutatóvá válni. Carl Rogers a huszadik század legnagyobb hatású pszichológusai közé tartozik, ő így ír erről: „Nem használ, például, ha eljátszom, hogy nyugodt és barátságos vagyok, ha valójában szétvet a méreg (…). Nincs értelme eljátszani, hogy tudom a választ valamire, amikor ez nincs így. (…) Az sem túl nagy segítség számomra, ha eljátszom a magabiztost, ha valójában ijedt és bizonytalan vagyok.” [1] Nem könnyű hitelesnek lenni. Vállalni a nem-tudást a betegek vagy a kollégák előtt, vállalni a népszerűtlen véleményünket, vagy éppen hangot adni a mások iránti elismerésünknek, ez sem könnyű. A hitelesség gyakorlásához érdemes ismerni és használni az „én-kijelentéseket”. Nézzünk egy példát. Te nem jól tanítod az anatómiát (ez te-kijelentés, ugyanis a mondat alanya TE, a másikról állít valamit), ez szemrehányó, provokáló. Az én-kijelentés (a mondat alanya az ÉN, önmagáról mond valamit) azonban nem támadó, ráadásul vitatkozni sem lehet vele: nem szeretem az anatómia órákat, csak elmegy a kedvem a tanulástól. Ha most lennék diák, gyakran használnám az én-kijelentéseket a hitelesség és az önvédelem miatt. A hitelesség témájához még egy találó idézet Rogerstől: „… távolságot tartunk önmagunk és a másik ember között, a kapcsolatunkat a hűvös professzionalizmus, valamiféle személytelenség és némi arrogáns lenézés jellemzi. Úgy gondolom, hogy az élet számos területén a hidegen professzionális pózolás egyik fő oka az, hogy kiépítse és fenntartsa ezt a «biztonságos» távolságtartást.”
- Az orvosképzés egy általános problémájára az „ABC of Learning and Teaching in medicine” című könyv első mondata hívja fel a figyelmet: „Megengedhetetlennek tartjuk, hogy egy beteget hozzá nem értő orvos vagy nővér lásson el, ugyanakkor gyakran toleráljuk, hogy a medikus szakmai felkészítését [pedagógiai szempontból] képzetlen oktatók végezzék.” [11] Nagynevű orvosok, professzorok, olyan kiváló szakemberek óráira jártunk, akik szakmai kompetenciájához nem fér kétség; legtöbbjük (szerencsére voltak kivételek is) azonban csak orvos volt, nem tanár. Bizonyos esetekben az előadásokat szemlátomást ők maguk is unták, olyan kötelességnek tekintették, ami szakmai előmenetelük természetes és kényszerű velejárója. Ennek megfelelően, a diákok érdeklődése vagy tudásszintje szakterületenként bizonyos egyenetlenségeket mutatott. „Meddig menetelsz még a más vezényszavára? Vedd át a parancsnokságot és szabd meg, mi adassék az emlékezetnek. (…) Pedig más emlékezni, és más tudni. (…) aki másvalakit követ, semmit sem talál, sőt nem is keres.” [13] Seneca zseniális megfogalmazását felesleges kommentálni. Aki többet olvasna tőle, szerintem kezdje az „Erkölcsi levelek”-kel. Van egy régi népi bölcsesség: „Egészségedet orvosra, becsületedet ügyvédre, lelkedet papra ne bízd.” Kiegészíthetnénk a sort: szakmai fejlődésedet oktatókra ne bízzad. Az orvos, az ügyvéd, a pap, a tanár sokat segíthet, élni is kell a segítségükkel, de végső soron nem felelősek az „ügyfelek” életéért. Ha most lennék diák, tudatosabban készülnék az életre: egy dossziéba gyűjteném azokat az információkat, amelyekről azt gondolom, hogy a jövőben szükségem lesz rá. Ezt úgy hívják, hogytanulmányi portfólió, és sokak szerint értékesebb vagy relevánsabb lehet, mint a diploma.
- Aki hallomásból vagy órarendből ismeri a medikusok életét, az azt gondolná, hogy tevékenységük javarészét a betegellátás teszi ki. Valójában a gyakorlati órák is többnyire a szemlélődő életmódot gyakoroltatják, általában az történik, hogy egy szakorvos bemutatja egy-egy beteg kórtörténetét és tüneteit (ha még vannak), a hallgatóknak meg az az érzése, hogy nem csak értik, tudják is a hallottakat. Tapasztalatom szerint mindez nem sokat ér; amikor rezidensként elkezdtem dolgozni, világosan láttam, hogy egyetlen hónapnyi számon kérhető, többé-kevésbé felelősségteljes munka több nyomot hagy az emberben, mint az addigi, több évi kontemplatív pózolás. Németh László már nagyon rég leírta: „a szellemi életben kezdettől fogva zsákot kell emelned”, másként nem lehet. „Az egyetemi hallgatók tulajdonképpen foglalkozás nélküli emberek, akik beszámolókat hallanak a munkáról, amelyet maguk nem kísérelnek meg soha. Orvosi diplomát kaptam anélkül, hogy annyira is orvos lettem volna, mint egy háromhetes asztalosinas asztalos, s végighallgattam a bölcsészeten két félévet anélkül, hogy a heti negyven órán tizedannyit tanultam volna irodalomból, mint egy kritikám megírása közben. Az egyetemi reform nézetem szerint ott kezdődik, ahol az egyetemen is belátják, hogy heti harminc óra előadást meghallgatni – többnyire olyasmit, ami könyvben is megtalálható – nemcsak hülyítő, időrabló, de demoralizáló dolog is.” [9] Vagy kérdezzük Hamvas Bélát, aki a maga nyers stílusával így fogalmaz: „A háttérből való hatás erőtlen, (…) ami történt, egészen más. – Valaki száját járatta.”[4] Véleményem szerint, amíg a hallgatók nem kapnak számon kérhető kórházi feladatot (és itt nem megmosolygott látszattevékenységre gondolok), addig nyilvánvalóan tapasztalatlanok maradnak. A túlreprezentált elméleti oktatás is fura logika mentén szerveződik. Az orvostanhallgatóknak (kisebb megszakításokkal) reggeltől estig tartó gyakorlati és elméleti óráik vannak; a hétvégék kivételével nincs idejük arra, hogy valamely témában elmélyüljenek, hogy az érdeklődésük által felvetett kérdésekben (legalább) könyvtári felfedező utakat tehessenek. „Nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak.” (Karinthy Frigyes) A vizsgaidőszak csak arra elegendő, hogy a rövid- és középtávú memóriájukat három hét alatt néhány alkalommal kíméletlenül túlterheljék, hogy aztán a rá következő vakáció alatt elfelejthessék az egészet. A jelenlegi orvosi egyetemi oktatás tényleges hatékonyságát nagyon könnyű lenne lemérni: bármelyik vizsgát meg kellene ismételni két héttel és/vagy egy évvel később, illetve le kellene vizsgáztatni a teljes oktatói testületet egy adott témából, tekintet nélkül a szakterületükre – utóvégre mindannyian orvosok. Ez sokakat rádöbbentene, hogy az információ-dömping stratégiájának hatékonysága igen csekély, és nem is biztos, hogy célszerű olyan dolgokat bifláztatni, ami a könyvekben megvan. Van egy furcsa paradoxon: aki elmerül az elméleti ismeretek öncélú halmozásában, az észrevétlenül eltávolodhat nemcsak a gyakorlattól, de a valóságtól is. A végén jobban ért a tanuláshoz, mint az orvostudományhoz. Egy Dosztojevszkij-idézet analógiáján talán jobban rá lehet csodálkozni a jelenségre, első látásra távolinak tűnik a példa, de nagyon is idevágó: „Ábrándjaimban gyakran eljutottam ahhoz a szenvedélyes szándékhoz, hogy az emberiséget fogom szolgálni (…), ennek ellenére két napig se tudok egy szobában lakni senkivel, ezt tapasztalatból tudom.” [3] Ha most lennék egyetemista, azokat a betegségeket tanulmányoznám, amelyeket épp vizsgálni is tudok. Azt tapasztaltam, hogy az ilyen tanulás minden erőfeszítés nélkül eredményesebb, mint az elképzelt betegségek fáradságos memorizálása. Ismétlem, a felelősségteljes munka semmi mással nem pótolható. Mégis, jelen helyzetben azt teheti a diák, hogy addig kérdezi, vizsgálja a beteget, amíg olyan kórelőzményt, tünetet, jelet talál, amit a kezelőorvos nem vett észre. Eggyel több diagnózis a kórháznak vagy a betegnek legtöbbször nem sokat számít, de nagy sikerélmény a hallgatónak. „A foglalkozások a legjobb pedagógusok; a konyha többre tanítja a szakácsinast, mint a szakács, a hegedű többre a tehetséget, mint mestere.”
- Tágabb értelemben a probléma-orientált tanulásról kellene írnom, de úgy döntöttem, hogy az előző pont után a következetesség miatt inkább egy konkrét módszert, eszközt mutatok be. Azelmetérkép egy tanulási vagy tervezési módszer, Tony Buzan fejlesztette ki a ’60-as években, de a technikát bizonyos formában már Leonardo da Vinci is használta [8]. Lényege a következő: a szóban forgó fogalmat, problémát a lap közepére írjuk, a hozzá kapcsolódó információkat pedig sugárirányba rajzoljuk, majd ezeket elágazásszerűen tovább bontjuk, részletezzük. Főleg akkor érdemes ilyen ábrát készíteni, ha nem annyira a memorizálás fontos, hanem az adott anyagrész megértése és a biztos tájékozódás benne. Az elmetérkép akkor igazán hatékony, ha a tanuló a saját logikai hálójáról készítheti azt; pl. a napi munka során felmerült kérdéseit korábbi ismereteinek térképére helyezi, majd kiegészíti a megkeresett válaszokkal. Az elmetérkép-technika előadásokon is jól bevált. Ha unalmas a kurzus, hajlamosak vagyunk automatikusan jegyzetelni, közben nyitott szemmel aludni. Aki a hallottakat elmetérképbe akarja rendezni, az kénytelen figyelni, különben nem tudja helyére tenni a részleteket. Az más kérdés, hogy csak azokról az előadásokról lehet jó térképet készíteni, amelynek struktúrája rendezett és átlátható. A számítógépes térképszerkesztéshez a Cmap szoftvert ajánlom. Egyébként az olvasást, szövegértést is segítheti ez a típusú vázlatolás, mert megakadályozza, hogy az olvasó figyelme észrevétlenül elkalandozzon a témáról. Az elmetérkép tehát a sok közül csak egyetlen kiragadott példa, lehetséges eszköz arra, hogy a tanulás monotóniáját megtörjük, hatékonnyá, esetleg élvezetessé tegyük.
- Az orvosi hivatás válságának nagy irodalma van, de kevesen beszélnek az orvos, mint a szellem embere általános műveltségének válságára. A modern menedzserszemlélet arra ösztönzi az orvosokat, hogy egészségügyi szolgáltatókká, teljes lényükkel specialistákká alacsonyodjanak [6]. A muszlim világban világosan megkülönböztetik a szellem emberét és a specialistát, ez utóbbit sokkal kevesebbre értékelik [7]. Németh László így ír erről: „Kit nevezek én a szellem emberének? Nem azt, aki nyakig ásta magát az éremtanba (…). Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. (…) Az az igazi tudós, aki minél szűkebb helyre dugja a fejét?” [9] A keleti filozófiák szerint a specialista beteg ember; olyan fához hasonlítható, amelynek egyetlen túlfejlett oldalága van, a többi csökevényes maradt. Nem baj az, ha valaki szívesen foglalkozik a részletekkel, ha van alapműveltsége, ami felől nézi szakterületét, és nem fordítva, egy parányi szemüvegen keresztül értelmezi a világot. “Egy olyan ember, aki nem olvas könyveket, semmivel sem különb annál, mint aki nem tudja elolvasni őket.” (Mark Twain) Azt gondolom, hogy a medikusnak nem szabad állandóan és kizárólag orvosi szakirodalmat olvasni.Olvasson mást is. Nem lehet komolyan venni egy olyan posztert, amely tele van helyesírási hibákkal. És nem utolsó sorban: a műveltség a viselkedésen is meglátszik, ugyanis: „Abban mutatkozik meg műveltségünk, ahogyan a műveletlenekkel bánunk.” (Móra Ferenc)
- Az orvosok jellemzően kritikus emberek. Ez szakmai ártalom: a folyamatos megfigyelő-értékelő magatartás hozzátartozik a mindennapi munkához; sajnos, ez egy fajta “fehér köpeny”, amit levetni nagyon nehéz. Nem vitatom, az értelmes kritika majdnem mindig jogos, azonban a túlságosan gyakran hangoztatott negatív érzelmi töltetű kijelentéseknek rendszerint semmi haszna. Megfogalmazódott bennem egy egyszerű szabály: csak akkor mondd el a kritikádat, ha utána javasolni tudsz egy működőképes alternatívát. És még valami: ezt annak mondd, aki a változtatást véghez tudja vinni. Aki változni és/vagy változtatni akar, annak érdemes elolvasni Gandhi életét [5]. Ki volt Gandhi? – lefordítom európaira, szándékosan provokatívan: ránézésre egy okos cigány, akinek az élettörténete és „empirikus” gondolatai nagyobb hatással voltak a világra, mint a legtöbb bizonyítékon alapuló tudományos kijelentés. Nem véletlenül övé a közhellyé koptatott zárómondat: „Először magadban kell létrehozni a változást, amit a világtól követelsz.”
- https://koncsag.wordpress.com/2015/08/29/egyetemes-gondolatok/#more-80